I soliti ignoti (1958)

 Annyira nagy élvezetet okoz számomra az olasz vígjáték nézése, hogy az már majdhogynem misztikus. Gondolkoztam ezen és elég nehezen találok magyarázatot rá, azonfelül, hogy nagyon jók az olasz komédiák.

Az egyik erősen kreált ok, talán az, hogy Bud Spenceren szocializálódtam, egyszerűen ő általa ismertem meg a mozit, az ő filmjei keltettek először ámulatba, és ő érte kezdtem el először rajongani. S valahol az Soliti Ignoti is ezen főként 70-es 80-as évekbeli vígjátékoknak az előfutára. Nyilván nem az első példány jó tíz húsz évet visszamehetnénk a filmtörténetbe ha megakarnák találni az elsőt vagy elsőket, de mindenesetre ez egy igen jól sikerült darab, és izzig-vérig olasz vígjáték.

A karikatúraszerű karakterek,  helyzet és karakter komikum, szexualitás, és persze számomra leginkább tetsző szociális háttér ábrázolás nem megszokott síralmas módon. Pergő dialóg, kocsmai verekedések, üldözések.

Nagyrészük ott van a Bud Spencer filmekben.

Három évvel ezelőtt Rómában mindenképpen akartam venni filmes képeket, és sikerült is találnom egy jó képet amin Gassman, Mastrioanni, Toto és a többiek is szerepelnek a háztetőn.

Akkor még nem ismertem ezt a filmet, de nagyon érdekelt mert Gassman és Mastroianni a kedvenceim (kinek nem?), és sajnos csak most sikerült megnéznem a filmet. Elég szomorú körülmények által jutottam el a filmig újra, egy hónapja meghalt Monicelli, a rendező, akinek leginkább a Nagy háború című filmét szeretem, imádom. Nézegettema  neten, hogy miket csinált még, és megleltem ezt a filmet, majd miután kiderült, hogy Marcello és Gassman nem túl sok általam nem ismert filmben játszottak szép lassan kizárásos alapon rájöttem, hogy ennek a filmnek kell lennie annak, aminek az egyik képe a szobám falán díszeleg. Késő este néztem és amikor ahhoz a jelenethez ért a film, melyről a kép készült irtó furán kezdtem érezni magam, olyan volt mint amikor az idő összeáll egésszé, mikor a múlt és jelen és jövő semmiben sem különbözik egymástól. Na jó nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de csakugyan ritkán éreztem ilyet, talán épp filmnézésnél fordulhat elő hasonló, ahol az idősíkok váltakozásai s a cselekmény szerkesztése révén dramatizálják a filmet pl.: Pulp Fiction.

Nagy élmény volt.

Maga a film:

Boy A (2007)

Ír dráma. Egy húsz év körüli fiúról, aki tizenéves korában barátjával  részt vesz egy osztálytársnőjének a  meggyilkolásában. A fiú pártfogója segítségével megpróbál új életet kezdeni, felnőttévállasának történetét kísérhetjük figyelemmel majd amikor már rendben vannak a dolgok, megtalálja  a szerelmet, megtalálja a sikert szép lassan felszínre kerül a múlt.

A film valós elemeken alapul, persze sajnos ehhez hasonló eset nemcsak Írországban történt, nálunk is volt már több efféle gyerekgyilkosság.

A film két legerősebb eszenciája egyrészt a szociális érzékenység, a humanizmus az empátia, annak az egyértelmű kijelentése, hogy nincsenek rossz emberek csak rossz sorsok és rossz társadalmak. A másik pedig Andrew Garfield alakítása: aki képes ezt a frusztrált, bűntudattól izzó, csendes, szeretetre vágy ó fiút hitelesen alakítani.

Film, flash back-e-kben meséli el a több mint tíz évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságot, de nem csak a gyilkosságról beszél, és nem is úgy fogalmaz, mint egy krimi (persze ettől függetlenül krimiszerű feszültség tartja az embert izgalomba többször is), sokkal inkább Jack Burridge (Boy A) figurája a lényeg,  fejlődése, megérteni a tetteit. 

A dramaturgia végig azon dolgozik, hogy belehelyezkedjünk ennek a fiúnak a szemszögébe, hogy vele érezzünk, és mindez elég jól sikerül, alig van olyan jelenet ahol távolabb kerül tőlünk a fiú.

Egy nagyon kis problémám volt a film végén. Gyilkosság és Jack társának a felakasztásának jelenetére elég sokat épít a film. Többször említik, sőt talán a film egy kicsit úgyis indul, mintha a felakasztás lenne a lényeg és annak körülményeinek kiderítése, ekkor még az sem tiszta , hogy ki az a Terry és miért segít Jacknek. Majd főleg a flash backek és az újságcikkek segítségével rátér a film egy vágányra amiről aztán nem is nagyon jön le. Ez így rendben is van, talán még a forgatókönyvíró iskolákban is effélét taníthatnak.

Csak ami engem egy kicsit zavart, hogy a flash back szerkezet általában, ha nincs narrátor egy szubjektív mesélési forma, és ebben az esetben a legtöbb jelenetet értem is, és a helyükön vannak (társának felakasztásának körülményei ilyen szempontból jó helyen vannak, az egy más kérdés, hogy a film elején egy objektív magyarázatot vártam volna, ha már egyszer megfogalmazódik az kérdés hogy gyilkosság vagy öngyilkosság), ezzel ellentétben a gyilkosságnál nem így fogalmaz, mert ott a kamera elhagyja a helyszínt, és voltaképpen maga a gyilkosság kihagyással történik, ami mögött gondolom az lehet, hogy a rendező számára nem az a fontos, hogy hogyan is történik a gyilkosság, ki szúrta le a lányt, meg hányszor hanem, hogy megtörtént., és ez a tragédia, hogy a két fiú eltudott jutni idáig. Szóval ez két külön egymáshoz nem igazán illő fogalmazási mód szerintem, mégis az a vicces, hogy számomra működött a film, és valóban a hiányérzet amit éreztem a végén minimális volt, de tényleg nem sok kellett ahhoz, hogy ez a film remekmű legyen és én igazából ennek az okát keresem és fejtegetem most.

A film vége amúgy tökéletesen nyitva marad, ha már szóba hoztam a forgatókönyv iskolákat, biztos, hogy nem sok van ahol egy ilyen befejezésnek örülnek, én mégis megnyugodtam.

Love and Other Drugs (2010) Szerelem és más drogok

Isteni premier előtti vetítésen voltam. Nem volt hely jegy, úgy, hogy éles csaták mentek a legjobb helyekért, voltak akik már 25 perccel korábban ráfeküdtek a székükre, de olyan is volt aki egyszerűen ledobta a székre a kabátját aztán elment cigizni. Épp azon gondolkoztam, hogy mi a fene jó van a premier előtti vetítésen amikor megláttam egy apukát  aki szép komótosan elindult a második sor belső szélén lévő üres üléseket elfoglalni két kis kölykével, mire egy másik apuka  szemfülesen és (undorító módon) átlépve az első sort ráesett az üres helyekre. Gyomor forgató viselkedésé különösebb reakciót nem váltott ki az ellenfeléből, aki csak megkérdezte, hogy ez komoly e, mire a szemfüles őrülten ártatlan képet vágott és a szájába vett egy marék sajtos popcornt, merthogy volt nála, egy szép nagy vödör.

Nagyon sajnáltam ezt az embert de főleg a gyerekeket meg az apukát meg őket.

portos leírás:

 "Jamie (Jake Gyllenhaal) sármos pasi, nincs nő, akit ne kapna meg, ha akar. És ő mindegyiket akarja - miközben a munkájában is örökké győzelemre tör: gyógyszerekkel kereskedik, és már nagyon várja a nagy fogást. Azután találkozik Maggie-vel (Anne Hathaway), aki más, mint az addigi könnyű kalandjai. Meghódíthatatlan szabad szellem, aki nem hagyja, hogy bárki vagy bármi az útjába álljon. A páros vad, szenvedélyes, és kiszámíthatatlan viszonyba keveredik egymással. 

Jamie, aki képtelen bármiféle elkötelezettségre, kisebb válságba kerül, mikor kapcsolatuk komolyra kezd fordulni. Maggie is egyre jobban vonzódik hozzá, bármennyire is küzd az érzései ellen, és az ellen, hogy ez a szerelem mindent megváltoztathat körülöttük."

Hát a film az borzasztóan nagy közhelyes nulla volt, annak ellenére, hogy mind Edward Zwick, mind Anne Hatyaway és Jake Gyllenhaal jók, illetve csináltak már jót. No de ez a film tényleg semmilyen, a forgatókönyv közhelyes, a színészi játék a karakterek elnagyoltak, a dramaturgia úgy köhög, mint egy láncdohányos, a ritmus rendben van, de hát könyrgöm mégiscsak amerikai filmről van szó. Képileg az egész film olyan volt , mint egy 90 perces Jóbarátok rész kevesebb poénnal, mint egy 25 perces Jóbarátok. Szóval fájdalmas volt, és sajnos az volt számomra a szomorú, hogy a közönségnek bejött, röhögtek minden elcsépelt poénon... Számomra egyetlen jó karakter volt a filmben, amúgy a poénok kilencven százalékáért ő felelt, és bár nem az tetszett nekem, hogy a karakter vicces, hanem, hogy végig gondolt. Ez a főszereplő öccse, az elhízott Josh Gadd által megformált szintén Josh karakternek elnevezett figura.

A film amúgy szánalmas sex jelenetekben bővelkedik, nem sokban különbözik egy Lipton reklám hangulatától.

Brief Encounter (1945)

Szóval a mi nap nagy nehezen sikerült megnéznem David Lean fantasztikus klasszikusát (szilveszterkor - mit csináljon az ember ilyenkor mi mást?). A nagy nehezen alatt nem azt értem, hogy fárasztó lett volna, sőt!

A film tejesen ámulatba ejtett, olyannyira, hogy írok róla, sőt elkezdek blogolni minden olyan filmről amit láttam, látok. Persze erős motiváló tényező volt az is hogy karácsonykor laptop volt a fa alatt, de ez a film valóban ámulatba ejtett.

Érzelgős film, nagyon érzelgős van benne legalább annyi mint a Little Childrenben, a sztori is hasonló, nem véletlenül hoztam fel. Na igen van benne annyi, csak hogy ez a film 1945-ös, 1945-ös és akkor biza a melodrámák erősen fájdalmasak tudtak lenni, illetve váltak azzá mára. Vannak kivételek, de lássuk be a Cassablanca egy cukrosbolt lenne akkor ha Rick nem ironizálna (eggyeseknek így is az).

Azóval ami a legerőteljesebb ebben a filmben a nagyon erős koherens könyv és a színészi játék.

Narrációs szerkezetű, sok flashback-kel ami persze roppant hálás, mert a néző pillanatok alatt benne van a sztoriban. De hála égnek ez a sztori nemcsak egy egyszerű kanadalónál hallgatható mesélgetés, hanem sokkal méllyebb és erőteljesebb hangvételű.

.No ez a portról van idelinkelve, a történet leírása számomra mindig  fárasztó, pedig vélhetően nagyon izgalmas gyakorlat lenne.

"Laura, egy kisvárosi mérnök felesége minden csütörtökön Milfordba jár bevásárolni, ahol egy hétre beszerzi a négytagú család szükségleteit. Egyik alkalommal megismerkedik Alec-kel, a churley-i körorvossal, aki csütörtökönként a milfordi kórházban helyettesíti régi barátját. Az ismeretségből a hetek során kölcsönös szerelem válik, de mindketten úgy érzik, hogy családi kötelezettségeik miatt ez a szerelem nem lehet boldog soha.."

Jó hát végülis valami ilyesmi történik a filmben is amit leírtak... bár érdekes megfigyelésekre is szert lehet tenni ha megnézzük a filmet. pl.: nekem nem tűnt fel, hogy Laura férje mérnök, sőt az sem, hogy Laura minden csütörtökön a négytagú család szükségleteit szerzi be a nagyvárosba. Na jó abba hagytam a kötözködést meg aztán nem is szoktam figyelni ilyen dolgokra filmekben.

A lényeg, Laura, a lényeg Celia Johnson. Fenomenális. Annyira őszinte, annyira szánni való, és bájos, hogy az első pillanattól fogva értem őt. Nyilván őrjítően sokat segít egy kifejezetten értelmesen használt belső monológ, egy jól felépített flash back szerkezet, de Laura arca már önmagában elég ahhoz, hogy értsem és szeressem ezt az embert. Minden bizonnyal ebből a nőből csak azért nem lett igazán nagy filmsztár mert, nem annyira szexi, sőt egyáltalán nem az és ez az ami jól áll neki, az első ráncok a bőrén, a gyereknevelésbe belefáradt szempár, a visszafogott öltözék. Olyan szürke, hogy szürkébb már nem lehet semmi, és olyannyira felejthető, hogy nála felejthetőbb személy nincsen sehol abban, a kezdő jelenetben, bent restiben.

S akkor a film elkezd mesélni, és Laura beszél, miközben körülötte fecsegnek, Laura beszél a nézőhöz és minden elkezd világossá válni, hogy Laurának fájdalma van, ami van az fáj neki, fáj benne lenni a képben, részt venni ebben ami itt történik, mert bár a vonatok nem késnek, és látszólag minden úgy halad ahogy kell, szabályok között, rendesen, ő most szédül. Ő most zuhan. Ő egyszerűen már nincs is itt, pedig most van a leginkább itt, itt van már bennünk, vagy mi vagyunk benne a fene tudja, de az első tíz percet követően együtt lélegzünk Laurával. Nagyon ritka az ennyire mély azonosulás. 

Persze kiváló Trevor Howard is Alec szerepében, tényleg nagyon jó választás, nagyon illik Laura mellé, de ő csak segít jelene esetben. Segít Laurának lélegezni.

Mr. Deeds Goes to Town (1936)

Nagyon szeretem Frank Capra filmjeit. Bármennyire is kis lapokkal kezdi a filmeit, az utolsó harmadban a kezdeti látszat tét sokszorosa forog már kockán. Mindent felnagyít, főleg a sajtó a politika bevonásának köszönhetően. Mr. Deeds Goes to Town (1936) izig vérig Capra film.
A történet sajnos ismerős volt, de nem az eredetiséggel volt a problémám, hanem azzal, hogy sajna ezt már láttam Adam Sandler remakjével (Mr. Deeds (2002)), melyben az egyetlen vmire való értéket John Turturro jelenléte képezi, aki a komornyik, mely ugyan Capránál is szerepel, de ekkora hangsúlyt nem kap.
Nehéz nem általánosságban beszélni Capra filmjéről. A forgatókönyv annyira jó, fordulatos, humoros, változatos, kiszámíthatatlan, hogy bármennyire is kissé színpadias a felvételi mód (már akkor is készültek szépen felvett filmek sőt korábban is pl.: Letört bimbók, Játékszabály) maga a történet kiválóan működik még ma is, a poénok poénok maradtak, a feszültség szint úgy.