Ír dráma. Egy húsz év körüli fiúról, aki tizenéves korában barátjával részt vesz egy osztálytársnőjének a meggyilkolásában. A fiú pártfogója segítségével megpróbál új életet kezdeni, felnőttévállasának történetét kísérhetjük figyelemmel majd amikor már rendben vannak a dolgok, megtalálja a szerelmet, megtalálja a sikert szép lassan felszínre kerül a múlt.
A film valós elemeken alapul, persze sajnos ehhez hasonló eset nemcsak Írországban történt, nálunk is volt már több efféle gyerekgyilkosság.
A film két legerősebb eszenciája egyrészt a szociális érzékenység, a humanizmus az empátia, annak az egyértelmű kijelentése, hogy nincsenek rossz emberek csak rossz sorsok és rossz társadalmak. A másik pedig Andrew Garfield alakítása: aki képes ezt a frusztrált, bűntudattól izzó, csendes, szeretetre vágy ó fiút hitelesen alakítani.
Film, flash back-e-kben meséli el a több mint tíz évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságot, de nem csak a gyilkosságról beszél, és nem is úgy fogalmaz, mint egy krimi (persze ettől függetlenül krimiszerű feszültség tartja az embert izgalomba többször is), sokkal inkább Jack Burridge (Boy A) figurája a lényeg, fejlődése, megérteni a tetteit.
A dramaturgia végig azon dolgozik, hogy belehelyezkedjünk ennek a fiúnak a szemszögébe, hogy vele érezzünk, és mindez elég jól sikerül, alig van olyan jelenet ahol távolabb kerül tőlünk a fiú.
Egy nagyon kis problémám volt a film végén. Gyilkosság és Jack társának a felakasztásának jelenetére elég sokat épít a film. Többször említik, sőt talán a film egy kicsit úgyis indul, mintha a felakasztás lenne a lényeg és annak körülményeinek kiderítése, ekkor még az sem tiszta , hogy ki az a Terry és miért segít Jacknek. Majd főleg a flash backek és az újságcikkek segítségével rátér a film egy vágányra amiről aztán nem is nagyon jön le. Ez így rendben is van, talán még a forgatókönyvíró iskolákban is effélét taníthatnak.
Csak ami engem egy kicsit zavart, hogy a flash back szerkezet általában, ha nincs narrátor egy szubjektív mesélési forma, és ebben az esetben a legtöbb jelenetet értem is, és a helyükön vannak (társának felakasztásának körülményei ilyen szempontból jó helyen vannak, az egy más kérdés, hogy a film elején egy objektív magyarázatot vártam volna, ha már egyszer megfogalmazódik az kérdés hogy gyilkosság vagy öngyilkosság), ezzel ellentétben a gyilkosságnál nem így fogalmaz, mert ott a kamera elhagyja a helyszínt, és voltaképpen maga a gyilkosság kihagyással történik, ami mögött gondolom az lehet, hogy a rendező számára nem az a fontos, hogy hogyan is történik a gyilkosság, ki szúrta le a lányt, meg hányszor hanem, hogy megtörtént., és ez a tragédia, hogy a két fiú eltudott jutni idáig. Szóval ez két külön egymáshoz nem igazán illő fogalmazási mód szerintem, mégis az a vicces, hogy számomra működött a film, és valóban a hiányérzet amit éreztem a végén minimális volt, de tényleg nem sok kellett ahhoz, hogy ez a film remekmű legyen és én igazából ennek az okát keresem és fejtegetem most.
A film vége amúgy tökéletesen nyitva marad, ha már szóba hoztam a forgatókönyv iskolákat, biztos, hogy nem sok van ahol egy ilyen befejezésnek örülnek, én mégis megnyugodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése